Elefántok

Az afrikai fajhoz tartozó elefántbikák testtömege meghaladja a 6 tonnát. A fej tömege ennek akár egynegyede is lehet. Ez az amúgy is súlyos alkotmányt a táplálékszerzés eszközei - hatalmas rágóizmok, őrlőfogak, az ormány és az agyar - jócskán megterhelik. Az elefánt agyarai tulajdonképpen megnyúlt fogak - módosult felső metszőfogak -, amelyeket az állat
gyökerek kiásására és a fakéreg lehántására használ. Az elefántbikák a párzási szertartást megelőző, a rangsort eldöntő párviadalaikat is agyaraikkal vívják. Ellentétben a fogakkal, az agyar az elefánt egész életében növekszik. Följegyezték, hogy egy idős hím afrikai elefánt agyara több mint 3 m hosszan ívelt. Az elefánt feje rövid, erős , de nem hajlékony nyakon nyugszik. Az állat nem tudja lehajtani a földre, hogy táplálékot gyűjtsön a szájával. Ezt a hiányosságot az evolúció úgy küszöbölte ki, hogy az izmos felső ajak és az orr jócskán megnyúlva ormánnyá alakult. Az elefántok e bámulatos szerve izmok ezreiből épül fel, és a gyümölcsszedéstől a víz felszívásán át az ágak letöréséig és a gyökerek kiásásáig számtalan feladatra alkalmasak. Az ormány a szagokra és a tapintási ingerekre egyaránt igen érzékeny, s az elefántok ezt a szervüket veszik igénybe többek között ismeretlen tárgyak letapogatására, családtagjaik üdvözlésére és reménybeli párjuk simogatására is.
Az elefánt hatalmas testének mozgásban nehézkességnek nyoma sincs. Testsúlyát a vaskos, tömzsi lábszárak egyenletesen osztják el a lábakon. Az elefánt éppúgy a lábujjain jár, mint a ló. A lábujjak szétterülő csontjait rugalmas, szivacsos szövet alkotta sarok és kerekedett talp támasztja alá. A talpat védő vaskos bőrréteg folyamatosan kopik és megújul. Ormótlan külseje ellenére az elefánt nagyon fürge állat, és szinte semmilyen tereptől sem riad vissza: mocsarakon éppúgy átkel, mint sziklás meredélyeken, és szilárd talajon kevés nyomot hagy maga után. Ez a szárazföldi óriás az úszásban is megállja a helyét: ormányát légzőcsőként használva úszik át folyókat, tavakat.

Az elefántok két faját különböztetjük meg: az afrikai és indiai elefántot. A legfeltűnőbb különbség közöttük az, hogy az afrikai sokkal nagyobb és súlyosabb. Fülük és agyaruk mérete is eltérő. Az indiai elefánt koponyája jobban kiboltosodik, mint az afrikaié.
Minden elefántnak, de kiváltképpen az afrikai változatnak különféle élőhelyekhez kellet alkalmazkodniuk az évezredek során. Amikor még a térség nagy részét erdők borították, valamennyien erdőlakók voltak. Később azután az éghajlattal együtt a tájkép is megváltozott, s a mai elefántok részben erdős területeken, részben füves szavannákon élnek. A szavannai elefántok Afrika Szaharától délre eső területeken, az erdeiek pedig a Nyugat - Afrikától Kongó völgyéig terjedő területeken honosak. Az indiai elefántok legtöbbje erdőlakó, de akadnak közöttük síkságiak és mocsáriak is. Ez a faj különösen veszélyeztetett.

Az elefántok a ma élő legnagyobb és legsúlyosabb testű szárazföldi állatok, ráadásul a leghosszabb fogúak, a leghosszabb orrúak, és talán a legtartósabb emlékezetűek is. Többtonnás testsúlyuk dacára mozgásuk kifejezetten könnyednek mondható, és ha szükséges, az erdőkben szinte nesztelenül lopóznak. Ezek a "szelíd óriások" nagyon érzékeny és érzelmes lények, s a családjukkal és a csorda más tagjaival igen szoros kötelékben élnek. Sajnos az ember agyarukért - az értékes elefántcsontokért- kíméletlenül vadászta ezeket az állatokat, és a két faj egyedszáma vészjósló csökkenésének indult.

Az elefántok kizárólag növényevők. Az erdők, szavannák füvén kívül egyéb lágyszárú növényeket, faleveleket, különféle gyümölcsöket és virágokat, sőt faágakat, fatörzseket és gyökereket is fogyasztanak. Hatalmas termetük miatt rengeteget kell enniük ahhoz, hogy energiából és építőanyagaiból kellő utánpótláshoz jussanak. Napjaik nagy részét a növényi táplálék keresésével töltik, hogy szervezetük óriási vitamin- és ásványianyag-igényét kielégíthessék. Egy elefánt egyetlen nap - kb. 16 óra - alatt akár 225 kg táplálékot is képes magához venni. Az elefánt ivásra is használja az ormányát. Nagyon sok vízre van szüksége - az afrikai elefántnak 5 liter víz csak egy kortyot jelent. Az ormányával szívja föl a vizet, s e művelet végén összezárja a végét, majd behajlítja az ormányát, hogy a vége a szájába érjen, végül kilövelli a tartalmát. Mindezt nem könnyű megtanulni, ezért a kis elefántok gyakran a szájukkal lefetyelik a vizet.

Az igazi elefántcsont egyedüli forrása az elefánt agyara. Ezt az anyagot az ember mindig is nagyra értékelte. Régen, amikor még nem voltak autók és puskák, az elefántot nehéz volt becserkészni, így csak kevesen eshettek az ember áldozatául. A mai terepjáró autókkal azonban könnyű utolérni az elefántot, és a modern fegyverekkel nagy távolságból sem nehéz eltalálni és elpusztítani őket. Rengeteg elefántot mészároltak le az agyaráért, s ezek a pompás állatok a kipusztulás közelébe kerültek. 1979-ben még mintegy 1,3 millió elefánt élt vadon Afrikában, de ez a szám az orvvadászat miatt 1989-ig mintegy 600 000-re csökkent. Az elefántok sorsa miatt világméretű aggodalmak hatására 1989-ben nemzetközi tilalmat vezettek be az elefántcsont- kereskedelemre. Ez az intézkedés igen eredményesnek bizonyult.
A tilalom miatt csökkent a kereslet az elefántcsont iránt, ez letörte az árakat, és lehanyatlott az illegális kereskedelem. Az indiai elefánt mint faj jóval nehezebb helyzetben van. Elsősorban élőhelyének felszámolása miatt a természetben ma már csupán 30 000- 50 000 példánya él, legtöbbjük Indiában. További 17 000 indiai elefántot háziállatként tartanak Ázsia különféle országiban.

Az elefántok sok kilométert tesznek meg naponta, hogy elegendő táplálékhoz és vízhez jussanak. Afrikában a száraz évszakban hosszú utat kell bejárniuk, mire ivóhelyet találnak. Minden évben ugyanazokat az útvonalakat követik, és ha valahol vizet találtak, azt sohasem felejtik el. Az indiai elefánt egyenletesebb éghajlatú, sűrűbb erdőségekben él, ezért sohasem kell hosszú utat megtennie. A felnőtt elefántbikák vagy egymagukban, vagy néhány másik bikával élnek, a tehenek azonban borjaikkal együtt nagy családokat alkotnak. Minden ilyen csoportot egy idős nőstény vezet, amely rokonságban áll a csoport összes többi felnőtt tagjával, de már túl öreg ahhoz, hogy szaporodjék. Ő a legtapasztaltabb a csoportban, ő dönti el, hogy a csorda merre menjen, mit egyen és igyon, mikor pihenjen.
Olykor kifejlett hímek is meglátogatják a csoportot, párzanak a tehenekkel, de a borjak nevelésében nem vesznek részt. A párzási lehetőségért kemény - olykor halálos - párviadalokat vívnak egymással.

A vemhesség az afrikai elefántnál 22 hónapig, az indiainál 21 hónapig tart, s az elefánt tehén rendszerint egyetlen borjat ellik. Az újszülött elefántborjú testtömege 100 kg körül van, magassága nem éri el az 1 m-t. Élete első 2 évében szopik, de közben megtanulja használni az ormányát és rágcsálni a füvet meg az alacsonyabb bokrokat. Az ivarérettség határát elérő - 14 év körüli - borjak közül a hímeket elűzik a csordából, nehogy később családtagjaikkal párosodjanak, a nőstények viszont egész életükben a csoportban maradnak, s míg rájuk nem kerül a szaporodás sora, más, fiatalabb borjak gondozásában segédkeznek.

A családok tagjait igen erős szálak fűzik egymáshoz, mindenki egyként segít a borjak nevelésében és védelmezésében. Néha, amikor az elefántok összetalálkoznak, elindulnak rohanvást egymás felé, s üdvözlésképpen jellegzetes trombitáló hangot hallatnak. Ha minden rendben van, folytonos mély morgással nyugtatják meg egymást, ha viszont fenyegeti valami a csoportot, a morajló hang abbamarad, és a felnőttek védelmül kört alkotnak a borjak körül. Megfigyelték azt is hogyha elpusztul egy társuk, akár több napig is gyászolják, ott maradnak a közelében, meg-megérintik, simogatják, néha még az eltemetésével is próbálkoznak. Ha egy elefántbébi hal meg, az anya valóssággal meggyászolja. Nemegyszer megfigyelték, hogy felnyalábolja halott kicsinyét, biztonságos rejtekhelyre viszi, és napokig mellette marad.