Európa számos országában őshonos a lapátos agancsú dámvad, Magyarországon betelepített példányok utódai élnek. Marmagassága - azaz vállánál mért magassága - 1 m. Európa déli tájain, valamint Törökországban gyakori vad. Az európai erdők legnemesebb vadja, amelyet gímszarvasnak is neveznek. Marmagassága 1,2 m. Nem csupán Európában, hanem például Irán területén is él, szép alfaja Északnyugat-Afrika lakója. A gímszarvas közeli rokona az amerikai szarvas, a vapiti. Ennek is több alfaja ismeretes. Észak- és Dél-Amerikában több szarvasfaj él. Az Európa északi tájain élő tarándszarvas (rénszarvas) az egyetlen szarvasféle, amely valódi háziállattá lett, a lappok legfőbb tápláléka például a rénszarvashús és -tej. Hatalmas csordákban tartják, szőrét, bőrét, húsát, tejét felhasználják. Lába a havon, jégen járáshoz alkalmazkodott. Gyakran összetévesztik a szintén északi tájakon élő jávorszarvassal; pedig a tarándszarvas agancsa nem olyan lapátos, mint a nagyobb termetű jávorszarvasé. A jávorszarvas Európa és Észak-Amerika északi tájainak hatalmas termetű szarvasféléje, főként Amerika északi részén kedvelt vadászzsákmány "moose" néven emlegetik. Az alaszkai jávorszarvas súlya elérheti a 800 kg-ot is, marmagassága pedig a 2 m-t. Patái nagyok, így nem süpped a hóba, meleg bundája védi a hidegtől. Főként a lombhullató erdőkben él, de jól megvan a mocsaras tájakon is. Skandinávia északi részén és Szibéria földjén is megtalálható. Ázsia területén él a nagy termetű baraszinga, más néven az indiai mocsári szarvas. Kedvelt vadászzsákmány a szambárszarvas, mely akár 320 kg súlyú is lehet. India, Srí-Lanka, Délkelet-Ázsia, Kína és Fülöp-szigetek lakója. Különösen szép az Indiába nem ritka axisszarvas (pettyesszarvas vagy csitál), fehér foltjai elütnek vörösbarna bundájától. Olykor 100 fős csapatokba állnak össze. A kis termetű indiai muntyák marmagassága mindössze 50 cm. Ugató szarvasnak is nevezik, ugyanis ugatásszerű hangot hallat. Szarva kicsiny, inkább fejlett agyarszerű fogaival védekezik. Hasonlóan kis termetű a kínai víziőz. Manapság már jórészt csak állatkertekben él a David-szarvas. Az európai emberek között elsőként egy Dávid nevű francia szerzetes látta meg egy kínai vadasparkban, róla nevezték el. Eredeti hazájában 1900 táján teljesen kihalt, kicsiny csapatát azonban meghonosították az angliai Woburnben, Bedford herceg vadasparkjában. Az állatok szépen szaporodni kezdtek, így hamarosan más állatkertek is kaptak a "milunak" is nevezett szarvasokból. Amerika földjén számos szarvasféle él. Közöttük említhetjük a rénszarvasokat (ott használatos nevén karibu), amelyek két formája is megtalálható; az északi (tundrai és tajgai), valamint a síkföldi rénszarvasok. Az erdei rénszarvasok Kanada erdőinek lakói. A síkföldiek kisebb termetűek és világosabb színezetűek; a telet ezek is az erdőkben töltik, nyárra azonban csapatosan vonulnak északra. A fehérfarkú szarvas Észak-Amerikában, Bolívia, Peru és Guyana területén gyakori. Kecses állat, marmagassága kb. 1 m. A füles amerikai szarvas farkának vége fekete; Észak-Amerika nyugati tájain él. Kisebb termetű rokona a fekete farkú szarvas; közös sajátosságuk, hogy ha gyorsan menekülnek, hatalmasakat ugranak. Említést érdemel még a chilei pudu, ezt tartják a Föld legkisebb szarvasának, marmagassága mindössze 30 cm. Dél-Amerika legnagyobb szarvasa a mocsári szarvas, ez 1,2 m magas.

A szarvasféléknek 36 faját különböztetik meg, ezek egész Európában, Észak-Afrikában, Ázsiában, valamint Észak- és Dél-Amerikában elterjedtek. Ausztrália és Új-Zéland földjén is meghonosították fajaikat. A szarvasfélék sajátossága, hogy fejükön elágazó csontszarvat - agancsot - viselnek. Néhány fajuk esetében csak a hímnek van szarva. Az állatok ezt minden esztendőben levetik. Helyébe új agancs nő, amelyet kezdetben úgynevezett háncs, azaz bőr fed. Amikor ez megszárad, a szarvasok ledörzsölik magukról. A hímek agancsaikat összeakasztva megküzdenek egymással. A nagy termetű fajok (gímszarvas) hímjeit "bikának", a nőstényeit "szarvastehénnek", az utódokat pedig  "szarvasborjúnak" nevezik. Az európai őz hímje az "őzbak", nősténye pedig az őzsuta, utóda az "őzgida". A szarvasfélék kisebb-nagyobb csapatokban élnek, az őzek olykor hatvan főből álló csapatokba verődnek, így járnak táplálék után. Igen válogatósak, megeszik a falevelet, szeretik a fakérget, rügyeket, füvet is fogyasztanak.

Az antilopok könnyen megkülönböztethetőek a szarvasféléktől, ugyanis nem elágazó csontagancsuk, hanem el nem ágazó, szarunemű tülkük, azaz szarvuk nő. A tülök belül üres. Ilyen üreges tülkű kérődző a szarvasmarha, a kecske, a juh meg az északi tájakon élő pézsmatulok. Ide soroljuk a mintegy 100 antilopfajt is. Az antilopfajok nagyon különbözőek lehetnek. A jávorantilop például igen nagy termetű, akár 2 m magas is lehet, míg a törpeantilop csak 25 cm magasra nő meg. A fajok többsége Afrika területein honos, de számos ázsiai faj is ismeretes. Az "amerikai antilopnak" is mondott villás zerge nincs közeli rokonságban az igazi antilopokkal. Az antilopok jellegzetes tulajdonsága, hogy nemcsak a hím, hanem a nőstény is szarvat visel, amelyet nem vet le évente, mint a szarvasfélék. Üreges szarvuk anyaga kreatin, azaz szarunemű, mint a mi körmünk, és csontnemű alapon fejlődik. Az antilopok hímjei úgy küzdenek szarvaikkal, mint a szarvasfélék az agancsukkal. Párzás idején így dől el a hímek között a rangsor. A hímek addig lökdösik, döfködik egymást, míg a gyengébb elmenekül. Egyes antilopfajok az erdőkben élnek, mások a hegyvidékeket népesítik be, s a mocsarakban is találunk antilopokat, többségük azonban a száraz, füves síkságok, szavannák lakója. Főként Afrika keleti és déli tájain van igazi hazájuk, itt hatalmas csapataik is akadnak. Ha veszélyt éreznek, szélsebes futással menekülnek. Többségük sima szőrű, barna, de a szürkés árnyalatúak is gyakoriak. Az antilopoknak négy csoportját különböztetik meg: a kudufajokat, a duikerek csoportját, a lóantilopokat és a gazellákat. A kudu - főként a nagy kudu - Afrika talán legszebb antilopja, hímjének szarva dugóhúzószerűen csavarodik, a nőstény többnyire szarvatlan. Közéjük tartozik Afrika legnagyobb termetű antilopja, a jávorantilop, amely marmagassága 1,5 m is lehet. A tarka guibantilop Afrika erdeinek lakója, kisebb termetű, bundája szép, élénkbarna színű. India síkságán honos a rövid, kúpos szarvú nilgauantilop és a négyszarvú antilop, ennek valóban négy kis szarva van. Ez utóbbi kicsiny állat a trópusi őserdőkben rejtőzik. A duiker- vagy bukóantilop, más néven pusztai bóbitásantilop még a búr telepesek nevezték el így; ez az antilop, ha megriasztják, hihetetlenül gyorsan "lebukik" a fedezékbe. Futás közben hirtelen irányváltoztatásaival, hatalmas ugrásaival megtéveszti az üldözőit. Közép- és Dél-Afrika erdőségeiben él. A lóantilponak semmi köze a lóhoz, legfeljebb alakja emlékeztet némileg rá. Közepes nagyságú. Két jellegzetes faja van, a fakó antilop valamivel nagyobb, mint a fekete lóantilop. Csapatosan kóborolnak Afrika egyenlítői és déli tájain, a nyílt vidékeket kedvelik. E csoportba sorolják a különféle kobantilopokat. Minthogy a vizek közelében élnek, mocsári antilopoknak is nevezik őket. A ragadozók fenyegetése elől a mocsarakban keresnek menedéket. Ismertebb faj a Szaúd-Arábiában is élő, nagyon szép oryxantilop, kard formájú szarva igen jellegzetes. Afrika talán legnagyobb létszámú faja a gnú; kis termetű bölényre hasonlít, mozgása is furcsán szökdécselő. Ez is a nyílt, füves síkságokat kedveli. A gazellák, antilopok többsége kecses, karcsú, szélsebes állat; Afrika és Ázsia síkvidéki, száraz, füves tájaihoz alkalmazkodtak. Kelet-Afrika jellegzetes gazellája a szép színezetű, ívelt szarvú kongóin; gyors futású állat. Lényegében ugyanezt elmondhatjuk az impala nevű fajról is. Az Ázsia területén élő fajok közül igen nevezetes a dzsejrán és a legkisebb gazellafaj, a dorkászgazella.

A legmagasabb emlősállat a zsiráf, akár 6 m magasságban is hordhatja a fejét. Szívének tehát szokatlanul erősen kell pumpálnia a vért, hogy az feljusson a fejébe. De mi van akkor, ha a zsiráf vizet iszik, s ilyenkor a feje 6 m-rel lejjebb kerül? Egészen sajátos, automatikusan működő izmok, billentyűk szabályozzák a vérnyomását, így akkor sem kap agyvértódulást, ha leereszti a fejét. A nyakigláb, látszólag esetlen zsiráf meglehetősen jól fut ugyanis, óránként akár 50 km-t is megtesz. Hátsó lábaival nagyokat tud rúgni; így akár meg is ölheti a támadó oroszlánt. A zsiráfnak kis szarvai vannak, ezek állandóan megmaradnak, nem veti le, mint a szarvasfélék. A zsiráf szarvát alig láthatjuk, mert jórészt szőrös bőr fedi, amely ráadásul olyan mintázatú, mint a fején lévő szőr, tehát vörösesbarna foltos.