Pókok

A pókok testük elülső részén egy pár állkapcsi tapogatót (pedipalpus) viselnek. Ezek sok esetben rövid lábaknak látszanak, de a járásban nem játszanak szerepet. Ahogy a rovarok érzékeny csápjuk segítségével tájékozódnak és találják meg táplálékukat, úgy a pókszabásúak állkapcsi tapogatójukat használják erre a célra. A hím pókok spermája is itt tárolódik, s a párzási szertartás során is igénybe veszik e módosult végtagjukat. Sok póknak nyolc szeme is van, de ismerünk olyant, amelyiknek egy sincs. A pókoknak egy pár csáprágójuk (chelicera) is van szájuk elülső részén. Ezek éles karmokban végződő, üres csövecskék, amelyekkel a pók a zsákmányát döfi át vagy védekezik, és néha beássa megát a talajba. A pókok ragadozók, legtöbbjük rovarokon és más kis testű állatokon él. Egyes pókok a kisebb egerekre és halakra is veszélyesek, s a legnagyobbak viszont még madarakat és békákat is képesek zsákmányul ejteni. A legtöbb pók habozás nélkül felfalja saját fajtársait is. Sok pók úgy öli meg áldozatás, hogy mérgét csáprágóin keresztül belé fecskendezi, mások viszont halálra zúzzák a hálójukba gabalyodott prédát. Táplálékukat megrágni nem képesek, ezért elfolyósítják, mielőtt elfogyasztanák. Az elpusztult zsákmányállatra ráeresztik nyálukat, s az ebben lévő különleges, a pók beleiben termelődő emésztőnedvek a húst nyúlóssá, pépessé teszik, és ezt már könnyen fel tudja szívni. A pókoknak van egy különleges szervük, a "szívógyomor", amely szivattyúként működik, s az elfolyósított táplálék felszívását segíti elő.

Minden pók termel pókfonalat, s az nagyon fontos szerepet játszik életükben. Sokféle célra használják, így például védelmet és meleget adó kokont szőnek belőle fejlődő petéik köré; növényekhez vagy levelekhez rögzített "biztonsági kötelek" készítéséhez használják, amelyekben megkapaszkodhatnak, miként a hegymászók a vonókötélben; fészket készítenek belőle pihenő- vagy áttelelőhelyül; s végül a zsákmányszerzésre való pókhálók is pókfonálból vannak. A pókok különféle célokra más-más fonalat készítenek. Ha a póknak arra kell a fonál, hogy zsákmányszerzés céljára hálót szőjön belőle, a szövőszemölcsei közelében található mirigyek ragacsos váladékkal vonják be a pókfonalat. Ha a póknak helyről helyre kell vándorolnia, vagy le akarja horgonyozni a hálót, száraz fonalat használ hozzá. Más mirigyeinek váladéka a pókfonalat a petéket védő kokon ideális alapanyagává teszi. A pókfonál erősebb, mint az ugyanolyan átmérőjű acélhuzal, és hosszának csaknem egyharmadával megnyújtható anélkül, hogy elszakadna. A pók azért nem esik bele a maga állította csapdába, mert néhány száraz szálat is belesző a hálójába. Tudja, hol vannak hálójának biztonságos részei, és ott lapul meg, várva a hálóba gabalyodó zsákmányállatokat. Ezenkívül a lábain keresztül egy olajszerű anyagot is kiválaszt, amely megakadályozza, hogy hozzáragadjon a háló fonalaihoz.

A pókszabásúak az ízeltlábúak törzsének (Artyhropoda) egyik osztályát (Arachnoidea) alkotják. Mintegy 32 000 fajukat írták le. Méretük, formájuk és életmódjuk változatos, de a test alapszabása mindegyikükben közös. Minden pók teste két testtájra oszlik. Az elülső testtáj a fej és a tor összeolvadásával jött létre - fejtor a neve. Minden póknak négy pár ízelt lába van, ezek a fejtorhoz csatlakoznak. A hátulsó testtáj a potroh, ez hordozza az emésztés és a szaporodás szerveit, valamint a szövőszemölcsöket.

A pókok, fajtól függően, különféle hálókat szőnek. Az egyik legelterjedtebb és legszebb hálótípus a kerek háló, amelyeket gyakran láthatunk parkokban, hátsóudvarokon, különösen fagyos reggeleken, amikor a harmat megcsillan a pókfonalon. A kerek háló majdnem szabályos kör alakúak, középpontjuktól sugárirányban "küllők" indulnak ki. A küllőket ragacsos pókselyemből készült ívek kapcsolják egymáshoz, amelyek foglyul ejtik az arra tévedő rovarokat. A legtöbb kerek hálós pók viszonylag kis hálót sző, de a trópusokon olykor hatalmas hálókat is láthatunk. Az óriás erdeipókok (Nephila maculata) például fák közé feszítik ki hálóikat, melyek átmérője elérheti a 2,5 m-t, és olyan erős, hogy kisebb madarakat is csapdába ejt. A hálót szövő pókok többségének rossza a látása, és háló nélkül éhen halna. A kerek hálót szövő pókok némelyike a háló közepén meglapulva lesi a prédát, mások a háló peremén várakoznak, egyik lábukat a középpontból kiinduló szálon nyugtatva. Ha rovar akad a hálóba, vergődve szabadulni próbál, de ezzel csak azt éri el, hogy a háló rezgésbe jön, a pók felfigyel a kínálkozó zsákmányra, mellette terem, méreganyagot fecskendez belé, és fonalával gúzsba köti. A pókhálók egy másik típusa a tölcsérháló - ilyet sző például a tölcsérhálós pók. Ez a faj gyakran a magas fűben vagy kövek és farönkök között feszíti ki hálóját, majd elrejtőzik a "tölcsér" mélyén. Ha egy préda túl közel merészkedik, a pók előront rejtekhelyéről, és magával ragadja a tölcsér mélyére.

Majdnem mindegyik póknak vannak méregmirigyei, de világviszonylatban csupán a pókok 3 százaléka veszélyes az emberre. A pókoknak két zsákszerű méregmirigyük van állkapocsi tapogatóik tövénél. Ezek, ha nagyok, a fejben is folytatódnak. A méregzacskók az állkapcsi tapogató végén lévő karommal összekötő csövecske a karom hegyénél nyitja. A pókméreg különféleképpen hat más állatokra. Az a méreg, amelyik az egyik állatot megöli, a másikra jóformán hatástalan. Ráadásul ez nem is mindig az áldozat testméretétől függ. A fekete özvegy nevű pók például csak 160-szor annyi méreggel tud megölni egy békát, mint egy csirkét, pedig az sokkal nagyobb. Ha ugyanahhoz a fajhoz tartozó állatokat csípne meg ugyanaz a pók, akkor is azt tapasztalnánk, hogy az egyik nyomban elpusztul, a másiknak meg semmi baja. Kétfajta pókméreg van: az idegmérgek és a hemolízist (a vérsejtek szétesését) okozók. A legveszedelmesebb pókmérgek idegmérget (neurotxint) tartalmaznak.

Más fajok, például a zugpókok formátlan hálói nem ragacsosak, hanem úgynevezett buktatófonalak vannak bennük, amelyeknek nekiütközve a rovarok elveszítik egyensúlyukat. Amint a gyanútlan rovar felbukik, belegabalyodik a háló szálaiba, s már érkezik is a pók, hogy mozgásképtelenné tegye. Ilyen hálót sző a házi zugpók. Egyes pókok más módon hasznosítják fonalukat. Az észak-amerikai lasszóspók (bolapókok) például kihúznak egy mintegy 5 cm hosszú fonalat, ennek végére gyöngyszem nagyságú, ragacsos cseppecskét tapasztanak, amelyet rápöckölnek a zsákmányra. Ez a mézga speciális, hím éjjelilepkéket csalogató kémiai anyagokat is tartalmaz. A lasszóspók himbálja a fonalat, csalogatva a lepkéket. Amikor már elég közel van a zsákmány, a pók feléje pöcköli a szálat, és a ragasztócseppel foglyul ejti, majd a szállal maga felé húzza, olyasféleképpen, ahogy a horgász kihúzza a vízből a horogra akadt halat.

Az európai és észak-amerikai csupaszpók úgy ejti el áldozatát, hogy két vékony sugárban ragacsos anyagot bocsát ki állkapcsi tapogatóiból. Ez a pók cikcakkvonalban spricceli áldozatára, csapdába ejtve a prédát. Az ausztráliai hálóvető pók kisméretű hálót sző, és azt négy elülső lába között tartja. Amikor egy rovar mászik a pók alatt, kilöki a lábát, s akkorára nyitja szét a hálót, amekkorára csak lehet. Ezután a pók ráereszkedik a rovarra, hálójába ejti, és visszavonszolja rejtekhelyére. A hálóvető póknak kitűnő a látása. Főleg éjszaka vadászik, és a legtöbb más állatnál érzékenyebb a fényre. Az ugrópókok, amelyek napközben vadásznak, lassan becserkészik a zsákmányt, majd villámgyorsan lecsapnak rá. Bár jobbára csak kicsiket ugranak, ugrásaik hossza elérheti a pók testhosszának hússzorosát.

A családok tagjait igen erős szálak fűzik egymáshoz, mindenki egyként segít a borjak nevelésében és védelmezésében. Néha, amikor az elefántok összetalálkoznak, elindulnak rohanvást egymás felé, s üdvözlésképpen jellegzetes trombitáló hangot hallatnak. Ha minden rendben van, folytonos mély morgással nyugtatják meg egymást, ha viszont fenyegeti valami a csoportot, a morajló hang abbamarad, és a felnőttek védelmül kört alkotnak a borjak körül. Megfigyelték azt is hogyha elpusztul egy társuk, akár több napig is gyászolják, ott maradnak a közelében, meg-megérintik, simogatják, néha még az eltemetésével is próbálkoznak. Ha egy elefántbébi hal meg, az anya valóssággal meggyászolja. Nemegyszer megfigyelték, hogy felnyalábolja halott kicsinyét, biztonságos rejtekhelyre viszi, és napokig mellette marad.

A fekete özvegy idegmérge emberben erős fájdalmat, izomgörcsöket és bénulást okozhat. A csípés nagyon veszélyes lehet, de - bár halálesetek is előfordulnak - az ellenmérgek jóvoltából a legtöbb beteg néhány hét elteltével felgyógyul. A rovarokat azonban az idegmérgek olyan gyorsan megbénítják, hogy a pók rögtön lakmározni kezd belőlük, még mielőtt elpusztultak volna. Ki hinné ezek után, hogy a fekete özvegyek legtöbb faja meglehetősen félénk, és inkább elrejtőzik, mintsem támad? Lábaikat behúzva szeretik holtnak tettetni magukat, ha megzavarják őket, s csak akkor mozdulnak meg, ha úgy érzik, elmúlt a veszély. Az embert csak mérgükben vagy ijedtükben csípik meg. A dél-amerikai hegedűpók hemolitikus mérget termel, amely az ember vérére és bőrére hat. A gyógyulás hónapokig is eltarthat. A hemolitikus pókmérgeket azonban hasznosítani is lehet: az orvostudomány a szívrohammal fenyegető vérrögök szétoszlatására használja őket. A maguk módján más pókmérgek is lehetnek hasznosak - az afrikai Kalahári-sivatagban élő busmanok például pókméregbe mártják nyilaik hegyét. Egyes pókok, elsősorban a nőstények, saját fajtársaik ellen is felhasználják a mérgüket. A hím pókok általában sokkal kisebbek a nőstényeknél, és csak óvatosan mernek a közelükbe férkőzni, mert könnyen megeshet, hogy ebédnek nézik őket. Amikor a párzásra kerül a sor, a hím pók mindent megtesz, hogy meggyőzze a nőstényt szándékairól, még mielőtt táplálékká válna.

Egyes fajok hímjei felkínálnak a nősténynek egy pókfonálba csomagolt rovart, hogy eltereljék vele a figyelmüket. Majdnem minden pók termel feromonokat - olyan jelmolekulákat, amelyeket a fajtársaik felismernek. Ezek a pókok és szándékaik azonosítására valók. Ezenkívül sokszor egy fonalat is kihúznak a talaj mentén, amelyet reménybeli párjuk azonosíthat. A jó szemű pókok a látásukat is hasznát veszik párzáskor. A hímek energikus táncot adnak elő, és élénk színű lábukkal hadonásznak a nőstény előtt, hogy az felfigyeljen rájuk mint lehetséges párra. A hím sokszor órákig járja a nászra hívó táncát, míg végre a nőstény elfogadja őt. Ezután állkapcsi tapogatóival juttatja be spermáját a nőstény ivarnyílásába.

Egyes hálószövő pókok a háló rezgései alapján azonosítják lehetséges párjaikat. A hímek meghatározott ritmusban rángatják a nőstény pók hálóját. A nőstény e ritmusból meg tudja állapítani, hogy fajtársa-e a hím. Ezután a hím óvatosan megközelítheti és megtermékenyítheti őt, de ha utána idejében kereket nem old, a nőstény gyomrában végezheti. A nőstény pókok fajtól függően hol csak egy petét raknak, hol több ezret. A nőstény egy maga készítette, merőkanálhoz hasonló képződménybe rakja le petéit, majd pókfonálból szőttkokonba csomagolja őket. Magukat a petéket először egy finom, puha fonáltömeggel veszi körbe, majd e köré egy erősebb külső réteget is sző, hogy védje a ragadozóktól a fejlődő petéket. Végül a petezacskót a testéhez rögzíti, vagy biztonságos rejtekhelyen hagyja. A frissen kikelt pókocskák igen sebezhetők. Nem tudják megvédeni magukat, és fonalat sem tudnak még készíteni, ezért szorosan anyjuk mellett maradnak. Kémiai jelzések akadályozzák meg az anyát abban, hogy megegye saját ivadékait. Amikor a kis pókok már készek megválni anyjuktól, mindegyikük készít egy finom fonalat, s azt egy növényhez erősíti. A szél felkapja a fonalat, s vele együtt a növendék pókot is messzire elsodorja. A "repülés" után a fiatal pókok nemegyszer csak sok kilométerrel arrébb érnek földet. Amikor végül megvetik a lábukat, keresnek egy alkalmas helyet, ahol kifeszíthetik hálójukat, és a ciklus kezdődik elölről.