Békák

A békák kivétel nélkül a kétéltűek közé tartoznak: a gerincesek törzsének abba az osztályába, amelynek átlagos képviselői életük egy részét vízben, másik részét a szárazföldön élik le. Mintegy 3500 fajukat tartják számon.

A békák számtalan faja között nincsenek alapvető biológiai különbségek. Az egyiknek sima és nedves, a másiknak érdes vagy szemölcsös és száraz a bőre, az egyiknek hosszú, nagy ugrásokra alkalmas hátsó lábai vannak, a másik rövid hátsó lábaival inkább mászik vagy szökdécsel, némelyiket jól fejlett úszóhártyák segítik az úszásban, másoknak gyengén fejlett úszóhártyái vannak, s ha csak lehet, kerülik a vizet. A szemölcsös bőrű, viszonylag rövid hátsó lábú, fejletlen úszóhártyájú fajok a varangyok családjába (Bufonidae) tartoznak. A békák a kétéltűek osztályán belül a farkatlan kétéltűek (Anura) rendjét alkotják, s mai tudásunk szerint mintegy 150 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Föld felszínén.

A békák hidegvérű, azaz változó testhőmérsékletű állatok. Testük fölveszi a környezet hőmérsékletét, ezért bőrüket általában hidegnek, nyirkosnak érezzük. Fejük rendszerint széles és lapos, szájuk nagyon széles. Elülső lábaikon általában négy, a hátsókon pedig öt ujj nő, ezek között bőrlebenyek (úszóhártyák) vannak. Némely vízben élő faj hátsó lábának ujjai a zsákmány szétmarcangolására alkalmas éles karmokban végződnek. A fajok többsége éjszakai életmódot folytat. A legtöbb fajnak hosszú, izmos hátsó végtagjai vannak, ezekkel saját testhosszuknál sokszorosan nagyobb ugrásokra képes. Amikor a béka ugrani készül, testének elülső része elemelkedik a földtől, majd az állat a levegőbe lendül. Az úszóhártyás lábú békák életük legnagyobb részét vizekben élik le. Vannak fán élő békák is - nekik nincsenek úszóhártyáik a lábujjaik között, ehelyett minden egyes lábujjukon nagy tapadókorong fejlődik. Ennek alsó felszínét durva bőr borítja, amelynek jóvoltából a béka ügyesen mászik egyenetlen felületeken, például a fák kérgén.

A legtöbb béka vízbe rakja petéit, egy-egy nőstény alkalmanként több ezer petét is. Ezek egyenként általában elég kicsik - mindössze pár milliméter átmérőjűek -, s a ragadozóktól a körülöttük lévő kocsonyás védőburok óvja őket. Vannak azonban olyan békafajok, amelyek másképp gondoskodnak ivadékaik életben tartásáról. Nem több ezer, hanem jóval kevesebb petét raknak le a tó vizébe, de arra a kevésre sokkal jobban vigyáznak. A kovácsbéka például közvetlenül az esős évszak beköszöntése előtt kis vízmedencét váj saját használatra a parton. Petéit ebbe rakja le, s az ebihalak itt teljesen biztonságban kelhetnek ki. Amikor megkezdődnek az esőzések, a folyó megduzzad, elárasztja a keltetőmedencét, és az ebihalak elúsznak.

Az ebihalak kifejlett békává való átalakulása (metamorfózis) során a hátsó pár láb közvetlenül a farok tövénél indul fejlődésnek. Amikor ezek a végtagok már jól felismerhetők, a bőr alatt fejlődésnek indulnak az elülső lábak, és idővel azok is kiütköznek, de nem feltétlenül egy időben. Előfordulhat tehát, hogy az ebihalnak egy kis ideig három lába van. Amikor mind a négy láb kialakul, a gömbölyded ebihal lassanként békaszerű formát ölt. A száj formája megváltozik, a szem egyre jobban kidülled. Végül a farok rövidülni kezd, és teljesen elcsökevényesedik. Ez az az időszak, amikor a növendék béka egyszer csak a vízből a szárazföldre települ át. Mindemellett sok békafaj a szárazföldön rakja le a petéit, falevelek vagy kövek alá. Az ő egyedfejlődésükből az ebihalstádium kimarad, s a petékből néhány héttel később apró, de teljesen békaszerű békák bújnak ki. Több békafaj nőstényei nagy odaadással gondozzák fejlődő ivadékaikat. A sisakosfejű béka, amely egész életét a szárazföldön éli le, valamint a dél-amerikai nyílméregbékák némelyikének hímje a hátán cipeli a petéket, ahol azok egyenesen békává fejlődnek.

Némely fán élő békafaj, köztük az erszényes béka, egy érdekes megoldással még tovább is fejlesztette ezt az ivadékgondozási módszert. A nőstény hátán van egy nagy bőrtasak, s a lábaival segédkező hím közreműködésével ebbe kerülnek a peték. Az ebihalak ebben a tasakban fejlődnek ki, s a gyomrukban tartalékolt szikanyagot élik fel. A tasakból néhány héttel később kicsiny, de egyébként a kifejlettekhez teljesen hasonló békaporontyok bújnak elő.

A békák élő, mozgó zsákmányra vadásznak. Túlnyomó többségük rovarokat eszik, hogy mekkorát, az a béka méretétől és a szája nagyságától függ. A pettyes ásóbéka szinte mindent felfal, amit csak le tud gyűrni a torkán, még mérges kígyókat, sőt saját fajtársait is. Amikor megpillantja a zsákmányt, felé fordul, ráveti magát, és ragacsos nyelvének végével ragadja meg. Ha rovart ejtett, azt nem harapja el és nem rágja meg, hanem élve lenyeli. Amikor a béka lenyeli a zsákmányt, nagy szemével pislog, és a szem lesüllyed a szájüregbe, elősegítve a táplálék továbbítását.

A békák sok más állat étrendjén szerepelnek, ezért számos reflex és egyéb védekezési mód alakult ki náluk, amely megnehezíti elejtésüket. Némelyik faj rendkívül agresszív, és nagyra nyitott szájjal ráveti magát a támadóra, annak ellenére, hogy valódi foga nincs. Ez a módszer sokszor nagyon jól beválik, különösen akkor, ha olyan nagy termetű békáról van szó, mint a pettyes ásóbéka, amelynek akkora szája van, hogy az ember ökle is belefér. Nem sok ragadozó meri vállalni egy ilyen ellentámadás kockázatát. A bőr színe és mintázata is segíthet a ragadozók távol tartásában. A fán élő békák jó példák a mimikrire (rejtőzködésre), közülük sok vagy egyöntetűen barna, vagy egyöntetűen zöld, ha nyugalomban van, de amikor elugrik, hirtelen elővillannak oldalának és hátsó lábainak élénk színei. Ez a váratlan színváltás elég lehet ahhoz, hogy a támadó egy pillanatra megrökönyödjék és a béka kereket oldjon.