A hobbiállatként tartott csincsillák jelenlegi elterjedtsége főként egy bányamérnök, M. F. Chapman erőfeszítéseinek köszönhető. Chapman az 1920-as években Dél-Amerikában dolgozott. Ekkor már a vadon élő csincsillákat teljesen a kipusztulás
szélére sodorta a puha, vastag prémjükért folytatott vadászat. Bár ezt megelőzően is számos - sikertelen kísérlet történt a csincsillák fogságban való tenyésztésére, Chapman újabb tenyésztési programba fogott. Elszántságát indokolta az egyesült államokbeli hatalmas kereslet, mely egy sikeres csincsillatenyészet birtokosának és   örököseinek gondatlan jövőt biztosított volna. A vadon élő állatok azonban oly mértékben megritkultak, hogy a Chapman által felbérelt kutatócsoportnak három évre kiterjedő munkája során mindössze 11 állatot sikerült fogságba ejtenie. Ezek az állatok hamarosan Kaliforniába kerültek és Chapman csincsillatenyészetének alapjává váltak. Gondos odafigyelése révén az állomány szépen gyarapodott, olyannyira, hogy később már tenyészetek is alakultak az ő példányaiból kiindulva. Talán meglepőnek tűnik, hogy a csincsillákat nem tartották hobbiállatként egészen a 60-as évekig - ez csak részben magyarázható az egyes példányok magas árával. Napjainkban, mikor széles körben tenyésztik őket, még mindig a legköltségesebb
kisemlősök közé tartoznak. Ez főként annak a következménye, hogy nem annyira szaporák, mint más rágcsálók. Bizonyos újabban kitenyésztett színváltozatok igen ritkák, ami megint csak drágulást eredményez. Mindezek a megnövekedett    költségek és a csincsillák természetes takarossága egyfajta exkluzív jelleget kölcsönöz ezeknek az állatoknak. Etetésük és ápolásuk jóval alaposabb odafigyelést igényel, mint a többi hobbiállatként tartott rágcsálóé, de egyre növekvő népszerűsége miatt a tartásukhoz szükséges hozzávalók beszerzése nem okozhat gondot. Bár a csincsilla kiállítások jelenleg még nem túl gyakoriak, a jelek szerint ez a helyzet hamarosan megváltozik, amint egyre több és több színváltozat válik elérhetővé a kisállattartók számára.