Főoldal
Kutyák
Nyulak
Hörcsögök
Tengerimalacok
Patkányok-Egerek
Ugróegerek
Csincsillák
Mókusok
Háziállatok
EXTRÁK!!
Képeslapküldő
Állatos Játékok
Tölsd fel a te házi kedvencedet
EXTRÁK!!
Hírek
Chat
Vadállatok
www.vadallatok.hu
Állatos játékok
Adatlapok
Életrajzok
Veszélyben!!
Képtár
Képtár
Cicák
Viccek
Linkek
Copyright © www.vadallatok.hu 2007 - 2008 Minden jog fenntartva!
Kapcsolat
Google
 
Lap tetejére
Gondoltad volna?
Delfinek és tengeri disznók
Senki nem tudja pontosan, miért vet ki olykor a víz a tengerpartra delfineket és más ceteket. Az egyik föltevés szerint ennek az az oka, hogy az érzékeny visszhangradar fölmondja a szolgálatot, s így az állatok elvétik az útirányt.
Alkalmazkodás a vízi életmódhoz

Az emlősök több csoportjában is találunk kiváló úszókat - különösképpen a fókák között -, de a delfinek és a tengeri disznók oly mértékben alkalmazkodtak a vízi életmódhoz, hogy a szárazföldön szinte teljesen magatehetetlenek. A vízhez való alkalmazkodásuk legnyilvánvalóbb jele a testalkatuk. Mivel a víz sokkal sűrűbb közeg, minta levegő, egy tengeri állat csak úgy tudja gyorsan változtatni a helyét, ha áramvonalas a testalkata.
E követelményeknek megfelelően a delfinek és a tengeri disznók torpedószerű profilt fejlesztettek ki, és szinte teljesen megszabadultak a test sima körvonalát megbontó testfüggelékektől. Füllebenyeik visszafejlődtek, a nemi szervek alaphelyzetben mind a hímnél, mind a nősténynél a testfelszín alatt foglal nak helyet, hátsó végtagnak nyomát sem látni rajtuk, elülső végtagjuk pedig a test stabilizáló és kormányzó, szárnyszerű úszóvá módosult. A farok széles, merev farkúszóvá terebélyesedett, amely az erős hátúszó segítségével bámulatos hatékonysággal repíti a delfineket a vízben előre. A delfinek bőre selymesen sima, s mivel teljesen szőrtelen, könnyen siklik a vízben. A kiugró csontok,
izmok jelentette egyenetlenséget a bőr alatti vastag zsírréteg kisimítja. Ez a zsírréteg a hőszigetelésben is szerepet játszik: csökkenti a hőleadást a környező vízbe - vagyis az energiaveszteséget -, ami azért lényeges, mert a tengervíz - még az Egyenlítő táján is - szinte mindig hidegebb a melegvérű állatok testhőmérsékleténél. A delfinek áramvonalas alkata első pillantásra is nyilvánvaló, de haladásukat más, kevésbé szembeötlő tulajdonságaik is segítik. Önmagában az áramvonalas testszabás sohasem lehet tökéletes, mert az állat testfelülete mentén ellenirányban áramló vízben óhatatlanul örvények keletkeznek, amelyek a nyomásváltozások miatt növelik a közegellenállást. A delfinek bőrének keresztirányú redői mindjárt le is tompitják a létrejövő örvényeket, s ezzel a közegellenállást is csökkentik. Emellett bőrük felső sejtrétege szokatlanul gyors ütemben - naponta akár tizenkétszer is - leöltődik, s a sejtekből kiváló olajcseppecskék bevonatot képeznek a bőr felszínén. Ezek a tulajdonságok tulajdonítható, hogy pl. a Dall-féle tengeri
disznó, az egyik leggyorsabb faj 50 km/ó sebességgel is tud úszni, akár hosszú távon is képes tartani. A delfineknek az a látványos szokása, hogy olykor a vízből fel-felszökkennek, és a levegőben "úsznak" , ugyancsak a közegellenállás csökkentésére szolgál, mivel a levegő ritkább közeg, mint a víz, kevésbé fékezi az állatot. A delfin a vízből kiemelkedve levegőt is vehet: a feje tetején levő orrnyíláson át kiffúja a levegőt, majd gyorsan újra megtölti a tüdejét, mielőtt a víz alá merülne. A delfinek általában nem merülnek túlságosan mélyre, így nem kell egyszerre sok oxigént tartalékolniuk. A légvételhez elég fél másodpercig a víz fölött tartózkodniuk. Ha azonban mégis mélyre merülnek, sokkal több oxigént tudnak a tüdejükben tartani - és vörösvérsejtekben tárolni -, mint mi, emberek. A legtöbb delfinek és tengeri disznónak sokkal több vére van, mint a hasonló termetű szárazföldi állatoknak, és ily módon jóval több oxigént tudnak magukban raktározni.
A delfinek és a tengeri disznók általában a tengerek felső, napsütötte rétegében vadásznak, többnyire tiszta vizű részeken, ezért a zsákmányszerzésben a látásuknak is hasznát vehetik. Szemlencséjük rendkívül nagyfokú alakváltozásra képes,  így mind a levegőben, mind a víz alatt jól fókuszálja a tárgyakat. A  "csőrös" fajoknak, pl. a palackorrú delfinnek, kiváló a binokuláris látásuk (térlátásuk), melynek révén pontosan meg tudják becsülni, hogy amit látnak, milyen messze van. Ennek ellenére a látás, bár hasznos, nem feltétlen szükséges a delfinek fennmaradásához: van más eszközük is, amellyel éppoly jól érzékelhetik környezetüket.

A hangok világa

A delfinek érzékelésében a fülé a főszerep. Ez a szerv kívülről nem is látható - amit látni lehet belőle, az csupán két kis lyuk az állat szeme mögött -, de igen hatékonyan működik, és nagymértékben alkalmazkodott a hanghullámok vízben való terjedésének módjához, többek között azzal, hogy "sztereóban" fogja fel a hangingereket, ami lehetővé teszi a hangforrás irányának meghatározását. A víz alá merült ember nem képes erre, mert a vízben terjedő hanghullámok - a koponyacsont közvetítésével - irányuktól függetlenül szinte egyszerre érik el mindkét fület. A delfinek belső füle azonban habszerű anyagba ágyazódik, s így nem veszi át a koponya rezgéseit. Következésképpen az oldalról érkező hanghullámok nem egyszerre jutnak el a két fülébe, s az időkülönbségből a delfin pontosan meg tudja állapítani, merről jött a hang. Ez pedig nagyon fontos a számára, hiszen a delfin a hangok világába él: részben a más állatok, részben saját maga keltett hangok világában. A delfin éppúgy szonárjával - hang-, illetve ultrahangradarjával - tájékozódik, mint a denevér. Folyamatosan rövid (ultra-)hangjeleket bocsát ki, amelyek visszaverődnek a környezet szilárd  objektumairól. Az állat a jel kibocsátása és a visszhang visszaérkezése között eltelt időből megtudja állapítani az objektum távolságát, és kiváló térhallása jóvoltából az irányát is. Ezek a hangjelek tulajdonképpen kattanások sorozata, amelyek olyan sűrűn követik egymást, hogy inkább ajtónyikorgáshoz hasonlítanak. A jelek alighanem az állat orrnyílása kelti, és a koponya homorú felszíne veri vissza, majd az arcorr fölött levő zsírszövet alkotta "akusztikai lencse" fókuszálja - ez a "dinnyének" is nevezett képződmény teszi boltozatos formájúvá oly sok delfin homlokát. A fülébe érkező visszhangok ösztönös elemzésével a delfin teljes mértékben le tudja képezni a környezetét, s így pusztán hallás révén képes elkerülni az akadályokat, és rátalálni a zsákmányul ejthető állatokra. A beérkező információk feldolgozásában sok-sok idegsejtnek kell részt vennie, s valószínűleg ez a fő oka annak, hogy a delfinek és a tenger disznók agya feltűnően nagy (egy kifejlett palackorrú delfin agyának tömege 2 kg, miközben egy felnőtt emberé csak 1,5 kg). Nem kétséges, hogy a delfinek intelligens, roppant tanulékony állatok.

A trópusi delfin akrobatamutatványairól híres. Olykor hétfordulatos orsót végez a levegőben, mielőtt újra a víz alá merülne.

A delfinek és a tengeri disznók (vagy barna delfinek) az evolúció csodái. Lévén emlősök, testük felépítése alapjaiban hasonlít a miénkhez, és mégis, az alkalmazkodás 50 millió évig tartó folyamata során olyannyira hasonlatossá váltak a halakhoz - amelyek közül áldozataikat szedik -, hogy első pillantásra inkább halaknak, semmint emlősnek látszanak. Testük éppoly áramvonalas, mint a halaké, és azok úszóihoz hasonló farkukkal hajtják magukat előre a vízben. Mozgékonyságuk és úszósebbességük eléri, sőt felül is múlja legnagyobb ellenségeikét, a cápákét. Mindemellett megőrizték szárazföldi őseik alapvető jellegzetességeit: testhőmérsékletük állandó ("melegvérűek"), tüdővel lélegeznek, és a nőstények emlőjükből szoptatják kicsinyeiket. Legközelebbi rokonaik a hatalmas méretű cetek, köztük minden idők legnagyobb termetű állata, a kékbálna és az óriás ámbrás cet - ez utóbbi nagy fejének üregeit egyfajta olaj, az úgynevezett cetvelő (spermaceti) tölti ki. Ez a két faj a legnagyobb képviselője a cetek két fő csoportjának: a szilásceteknek, amelyek a planktont alkotó apró szervezeteket szűrik ki a vízből a szájuk nyílásában kerítéslécekként
egymás mellett sorakozó, illetve a fogasceteknek, amelyek a ragadozóknál szokásos módon üldözik, kapják el és falják fel áldozataikat.
A delfinek és a tengeri disznók a fogascetek közé tartoznak. Kisebb termetűek, táplálékuk nagyrészt a halak és a tintahalak közül kerülnek ki, bár legnagyobb fajuk, a kardszárnyú delfin (orka), fókákat és más delfineket is megtámad. A delfinek és a tengeri disznók között nincsenek szembetűnő különbségek. A tengeri disznókat arról lehet fölismerni,hogy lapos, ásó szerű fogaik vannak (és csak az alsó állkapocsban), szemben az "igazi" delfinek kúpos, ékszerű fogaival, és hiába keressük rajtuk a sok delfinre oly jellemző húsos "csőrt". Ettől eltekintve a két csoport testfelépítése, külleme és szokásai nagyon hasonlóak.

A delfinek és a tengeri disznók, bár szárazföldi állatoktól származnak, a halak kecsességével és erejével szelik a vizet, és sokféleképpen alkalmazkodtak ahhoz a feladathoz, hogy a vizekben felkutassák és utolérjék prédáikat.
A delfinek általában nem maradnak lent 1 percnél tovább a víz alatt. Odalent jól érvényesül sok fajuk rejtőmintázata, amely prédáik és ellenfeleik dolgát egyaránt megnehezíti.
A pettyes delfinb a nyájszellem igen erős: legalább tíz, de olykor több száz egyedből álló csoportokban él. Az újszülött állatoknak még nincsenek foltjaik, azok egy éves koruk táján jelennek meg, s számuk az életkor előrehaladtával egyre nő.
Táplálkozás és társas élet

A legtöbb delfin és tengeri disznó halakkal és tintahalakkal táplálkozik. A rövid orrú és viszonylak kevés fogú fajok szívesebben zsákmányolnak tintahalakat, a "csőrös" fajok viszont sok kis fogakkal alapvetően halevők. Kivétel ez alól a rokonainál nagyobb termetű kardszárnyú delfin, amely "melegvérű" tengeri állatokra -fókákra, pingvinekre, más cetfélékre - vadászik. Szemtanúk szerint van rá példa, hogy kardszárnyú delfinek csoportja megtámad egy kékbálnát, meg is öli, majd részben felfalja a gigantikus zsákmányt.
A halevő delfinek nem válogatnak a halak között, de egyes fajaik, például a púpos delfin, elsősorban a parti vizekben, míg mások, köztük a trópusi delfin, inkább a nyílt tengeren vadásznak. A tengeri disznók általában kis csoportokban: kettesével-négyesével járnak zsákmány után, a nyílt tengeri delfinek azonban nemegyszer ezernél is több egyedből álló nagy nyájba toborzódnak. A legnagyobb delfincsapatokkal a táplálékban gazdag vizekben találkozhatunk, különösen azokon a helyeken, ahol a tengeráramlások jóvoltából a hideg, tápanyagokban gazdag víz fölfelé áramlik, és keveredik a meleg felszíni vizekkel, ideális körülményeket teremtve ezzel a plankton szaporodásához. A plankton "kivirágzása" ide vonzza a szardellákat és a kapellánlazacokat, azok pedig a delfineket. Ha a delfinek a hangradarjukkal halrajra bukkannak, egyre kisebb sugarú köröket írnak le körülötte, arra késztetve a halakat, hogy összetömörüljenek, és a felszín felé tömörüljenek. Minél többen vannak a delfinek, annál eredményesebben tudják terelni a halakat, és ha szerencséjük van, a víz legfelső rétegeibe szorítják őket, ahonnan már nincs számukra menekvés. A Csendes-óceánban a trópusi és az atlanti delfinek gyakorta együtt vadásznak: amíg az egyik táplálkozik addig a másik figyel, nem tűnnek-e föl a közelben ellenségeik: kardszárnyú delfinek vagy cápák. E két faj alkotta delfincsoportokat gyakran a sárgaúszós tonhalak raja is kísérik - ezek a nagy termetű gyors mozgású ragadozó halak táplálkozási szokásaikban megegyeznek a delfinekkel. A tonhalak azért szegődnek a delfinek nyomába, mert kivehetik a részüket a zsákmányból.

A kardszárnyú delfin vagy orka mérete meg is haladhatja a 7 m-t. Egyszer egy kardszárnyú delfin gyomrában 13 tengeri disznót és 14 fókát találtak
Szaporodás

A delfinek többsége sűrűn váltogatja szexuális partnerét. Egy-egy sikeres vadászat után sokszor szinte kikapcsolódásképpen párzanak, és a legtöbb faj hímjei nem tartanak kapcsolatot utódaikkal. Az anya egyszerre csak egy borjúnak ad életet, s azt akár két évig is szoptatja, bár a kis delfin már hónapokkal a teljes elválasztás előtt szilárd táplálékot is fogyaszt. Ebben az időszakban anya oltalmát élvezi, azt azonban nem tudjuk pontosan, hogy az önálló élethez szükséges készségből milyen leckéket kap tőle. A kardszárnyú delfinek csoportjait olyan szoros kötelék tartja össze, amilyet ritkán látunk a delfinek között. A sikeres hímek három vagy négy szaporodóképes nőstényből álló háremet gyűjtenek maguk köré, a jelek szerint egész életükben együtt maradnak velük, és több "almot" is közösen nevelnek föl. Ezekben a családokban tehát fiatal és félig kifejlett kardszárnyú delfinek is vannak, hímek és nőstények vegyesen.