A legfiatalabb, legalacsonyabb rangú farkasoknak nincs sok vesztenivalójuk. Idővel ők is hátat fordítanak a falkának, megpróbálnak párt keresni és saját falkát alapítani. Az ilyen "magányos farkasok" általában fiatal példányok, és sokszor nagyon hosszú vándorlás vár rájuk. A magányos farkas minden lépésére nagyon vigyáz. Igyekszik elkerülni más falkák territóriumát, és sohasem csap zajt, mert könnyen pórul járhat, ha egy idegen falkával összetalálkozik. A falkákon belül ritka ugyan a véres küzdelem, de a külső betolakodóval szemben a falka összefog, és kíméletlenül elbánik vele. Ha a magányos farkasnak sikerül is elkerülnie a fajtársaival való találkozást, könnyen mezőgazdasági területre vetődhet, ott esetleg megöl egy birkát, és lelövik. Ősszel és télen a farkasfalka nomád életet él a territóriumánál nagyobb (lakókörzetnek nevezett) területen. Azokon az erdős vidékeken, ahol bőven akad zsákmány, a falka lakókörzete viszonylag kicsi és jól körülhatárolt - mintegy 100 km2 -, ha azonban kevés az elejthető préda, akkor legalább tízszer ekkora. A sarki tundrán élő, rénszarvasra vadászó farkasok követik zsákmányállataikat éves vándorlásaik során - sokszor minden szarvascsordának megvan a falkák között a maga állandó "partnere" -, és hatalmas területeket barangolnak be. Alaszkában nyomon követtek egy ilyen falkát, s kiderült, hogy az hat héten belül több mint 1100km-t tett meg, nagyjából 13 000 km2-t pásztázva át.

Az intelligens, találékony és jó alkalmazkodó farkas valószínűleg a legnagyobb területen elterjedt faj a ma élő emlősök közül. A szürke farkas régen az északi féltekén mindenütt gyakori volt, s jól megélt a legkülönbözőbb élőhelyeken, a síkságtól az erdőn át a kopár hegyoldalig, a félsivatagtól a sarkvidéki tundráig. Hogy ebben a változatos környezetben boldoguljon, megtanult elbánni a legkülönbözőbb zsákmányállatokkal, a rovaroktól és az egerektől az olyan kolosszusokig, mint a bölény, a jávorszarvas vagy a pézsmatulok. Ragadozóként párját ritkítja, ám életmódjának van egy súlyos hátulütője: közvetlen vetélytársa lett az embernek, és elterjedési területének legnagyobb részén elkerülhetetlenül alulmaradt az egyenlőtlen küzdelemben. A vörös farkas (ez egykor az Egyesült Államok délkeleti részét népesítette be, ma már rendkívül ritka, vadon élő példánya talán már nem is létezik), valamint a szürke farkas. Ez utóbbi még viszonylag elterjedt Kanadában, Alaszkában, Kelet-Európában, Skandináviában, Oroszországban, a
Közel-Keleten, Közép- Ázsiában és Szibériában, de populációi e területen legnagyobb részén rendkívül ritkák. A szürke farkasnak több különálló alfaja van, ilyen a sarkvidéki farkas, a kanadai erdei farkas - az észak- amerikai erdőségek lakója-, a közép-ázsiai sivatagok pusztai farkasa és a közönséges farkas, amely még ma is lakja Kelet-Európa és Skandinávia erdőségeit, hegyeit. A pusztai farkas karcsú, halvány szőrű állat, összehasonlítva Európa és Észak-Amerika szürke erdei farkasaival, míg az északi tundrán honos sarkvidéki farkas nagyobbra nő, és vastag, fehér bundát visel. A farkasfalka voltaképpen nem több mint egy nagy család; ritkán számlál húsznál több egyedet.A legtöbb falkában hat-nyolc felnőtt állat  van; vezetőjük a domináns pár,más néven az alfa-hím és az alfa-nősét.
Rendes körülmények között az egész falkában csak ők szaporodnak, és a kisebb falkában a többi kifejlett állata rendszerint az ő előző évben született, teljesen felnőtt, de saját territóriumot nem birtokló utódok. A farkasok erősen társas hajlamú állatok; viselkedésükre azonban nemcsak együttműködést parancsoló falkaösztönűknek, hanem a csoport rangsorában elfoglalt helyüknek is döntő befolyása van. A hierarchia csúcsán az alfa-pár áll- a hím kissé domináns a nőstény fölött -, az ő akaratuknak a csoport összes többi
tagja aláveti magát. Ha az alfa-pár egyik tagja kihullik a csoportból, egy másik állat lép a helyére. Ilyenkor a falkában versengés alakul ki a vezető pozíció megszerzéséért, de komoly párviadalra csak ritkán kerül sor, mert az sérülést vonhat maga után, és a falkának nélkülöznie kellene egy hasznos segítőtársat a vadászatokon. Éppen ezért a párharcok szigorúan jelképesek. Minden állat is meri a helyét a falka rangsorában, de csak egy bizonyos pontig. Valahányszor a falka összegyűlik, újra meg újra elismételik társas
szertartásaikat, részben a rangsor megerősítésére, de részben érvényességének ellenőrzésére. Néha átrendeződés történik, és egy magas rangú állat egyszer csak alacsonyabb pozícióban találja magát. A rangjától megfosztott farkas eseteként jobbnak látja önállósítani magát.

A farkas nem válogatós: mindent megeszik, amit csak eltud kapni. Nyáron egészen különös dolgok szerepelnek az étlapján - madarak, békák, bogarak, sőt néha még zuzmók, gyümölcsök is. A dögöt is megeszi, és a farkasok rossz hírére a régi időkben valószínűleg az a tény is hozzá járult, hogy a keselyűkhöz hasonlóan halott emberekről is leették a húst. Ezek a táplálékok jól jönnek a farkasoknak, de ha már vadásznia kell, mindig a legnagyobb zsákmányt választja, mert így térül meg a legjobban vadászatba fektetett energia. Az egyedül vadászó farkas számára tehát egy kisebb szarvas vagy egy birka a legkifizetődőbb zsákmány, de ha egy egész falka együtt vadászik, akkor minél nagyobb a préda, annál jobb. A falkában vadászó farkasok képesek elbánni egy 500 kg-os vagy még nagyobb felnőtt jávorszarvassal is, amelynek súlya tízszer nagyobb, mint egy jól megtermett farkasé. Ilyen hatalmas zsákmány elejtéséhez erő, elszántság és összehangolt csapatmunka kell. A vadászó farkasok leginkább az orruk után mennek. Amikor a falka szagot kap, a farkasok megtorpannak, együttesen fölemelik fejüket, a szag irányába fordulva, izgatott farkcsóválás közepette ízlelgetik az orrcsiklandozó illatot. Hogy ezután mit tesznek, az a terepviszonyoktól függ. Nyilt terepen a falka egyből támadásba rendül. Erdős területen viszont jó esélyük van arra, hogy észrevétlenül közelebb lopakodhassanak a prédához, annál is inkább, mivel - a szagot követvén - ellenszélben közeledhetnek hozzá. Ha magányos prédával van dolguk, sikerrel járhatnak, de a kiszemelt áldozat többnyire megérzi a veszélyt, és védekezik. Ha nagy termetű, akkor pl. szilárdan lecövekel, és nagyokat rúg patás lábaival. Ezzel komoly sebeket is ejthet, olykor halálosat is. Ha a préda futásnak ered, a farkasok üldözőbe veszik, de ha nem csökken a távolság, feladják a hajszát: nem pazarolják az értékes energiát.

Az együttműködés javíthatja a farkasok esélyit. A falka két vagy három tagja elrejtőzik, miközben társaik futásnak erednek, és feléjük tereli a csordát. Amikor a menekülő észreveszi, hogy kelepcébe került, a jó erőben lévők esetleg cserben hagyják a gyengébbeket. Ha az egyik farkas elejt egy állatot, egy másik a segítségére siet, s a kavargó porban, paták verdesése közepette a földre terítik. Először mindig az alfa-pár veszi ki részét az evésből, majd rangsor szerint a többi farkas is. Ha a zsákmányból még marad, azt betemetik, hogy megmaradjon későbbre, vagy egyszerűen otthagyják, egy közeli patakban megmártóznak,
alszanak egyet, majd visszatérnek, és még egyszer belaknak. A kölyköknek vagy a szoptató nőstényeknek, szájukban vagy gyomrukban visznek a zsákmányból. A farkas 10 kg húst is meg tud enni egyszerre. A csontokat a legkisebb húsdaraboktól is megtisztítják. Sokszor napokig is koplalnak, mivel vadászataik 90 százaléka sikertelen. Sikeres vadászatait maximálisan ki kell aknáznia ahhoz, hogy fenntartsa magát.