Háziállatok
Vadállatok
Copyright © www.vadallatok.hu 2008 Minden jog fenntartva!
A sólyomalakúak sok faja más-más tájon tölti a telet, illetve a nyarat. Egyik részük azért költözik, hogy elkerülje a szélsőségesebb időjárási viszonyokat, másik részük azért, hogy kihasználja valamely terület átmeneti táplálékbőségét. A főként rovarokkal táplálkozó fajok, mint a darázsölyv és a tarka vércse, nyáron sok esetben északabbra költöznek, minthogy zsákmányállataik ilyenkor ott tömegesen jelennek meg. A tél közeledtével azonban megritkulnak a rovarok, és ezek a madarak is kénytelenek útra kelni
délnek, a nap után.
Vörös kánya birkatetemből lakmározik. A kányák nagy termetű, hosszú szárnyú és általában villás farkú ragadozó madarak, szívesen esznek döghúst.
A "ragadozó madarak" megjelölés leggyakrabban a Falconiformes (sólyomalakúak) rendjébe tartozó madárfajok megjelölésére szolgál. Ez a nagy és szerteágazó madárrend közel 300 fajt ölel fel, köztük a különféle sasokat, héjákat, ölyveket és sólymokat. Míg ezeken a légi vadászokon első pillantásra is jól látszik, hogy ragadozók, addig más fajoknál, amelyek szintén vadásznak, ez nem ilyen nyilvánvaló. A halfarkast és a gébicset például, bármilyen félelmetes ragadozók, nem a sólyomalakúak rendjébe soroljuk. A baglyok sem ide tartoznak, jóllehet látásuk és karmaik élessége semmivel sem marad el a sasoké mögött. A sólyomalakúakat egyetlen tulajdonság alapján nem is lehet meghatározni. Mégis, általánosságban azt mondhatjuk, ezek a madarak mind húsevők, s zsákmányaik között mindenféle állat előfordul a rovaroktól a hüllőkön át a madarakig és az emlősökig. Húsevő életmódjukban erős, kampós csőrük segíti őket, amellyel földarabolhatják a zsákmányt.
A sólyomalakúak legtöbb faja maga ejti és pusztítja el zsákmányát. Más ragadozó madarakkal ellentétben a zsákmányt nem a csőrükben szállítják, hanem éles meghajló karmokban végződő erős lábukkal ragadják meg. Kivételek ez alól a dögevésre "szakosodott" keselyűk. Táplálkozásukból következően az ő lábuk nem különösebben erős, és sok esetben tompa karmokban végződik.
A sólyomalakúak - akár élő zsákmányra vadásznak, akár dögöt esznek - mindig nappali életmódot folytatnak. Egyes fajaik, mint a denevérkuhi, szürkületkor vadásznak, de nincs közöttük olyan, amelyik az éjjeli sötétségben lenne aktív. Ezért a sólyomalakúakat nappali ragadozó madaraknak is nevezik, szemben az éjszakai életmódot folytató baglyokkal. A sólyomalakúak az egyik világszerte legnagyobb területen elterjedt madárrend: képviselőik az Antarktisz kivételével minden földrészen megtalálhatók. Bizonyos fajaik a magashegységektől a mocsarakig és a trópusi esőerdőktől a tundra fagyott pusztaságáig a legkülönbözőbb speciális környezeti viszonyokhoz alkalmazkodtak.
A ragadozó madarak vérbeli vadászok - a zsákmányszerzés mindenre elszánt és ördögien ügyes bajnokai a madarak birodalmában. A levegő éles szemű urai; fegyvereikkel, a hajlított karmokkal és a kampós csőrrel sokféle állatot ejtenek el és tépnek szét.
A Rüppell-fakókeselyűk az afrikai szavannán egy zebra teteméből veszik ki a részüket. Fejük és nyakuk csupasz, így a tollukat nem szennyezi be a vér.
A röptükben vadászó ragadozó madaraknak, amilyen a karvaly, rendszerint rövidebb, lekerekítettebb a szárnyuk és hosszabb a farktolluk. Ez a testalkat a gyorsaság és a manőverezés kettős követelményének felel meg. A karvalynak szokása, hogy elsuhan egy sövény mentén, majd egyetlen könnyed, villanásszerű mozdulattal elkap és megöl egyet a rémülten szétrebbenő kis madarak közül. Mégis talán a sólymok a legügyesebb légtornászok a ragadozó madarak között. Annyi biztos, hogy ők a leggyorsabb röptűek. A zsákmányra lecsapó vándorsólyom számos forrás szerint csaknem 300 km/ó sebességgel repül. Ez a faj
csaknem mindig felülről támad rá áldozatára - pl. galambra, szirti galambra -, s 15-18 m-t zuhanórepülésben tesz meg, mielőtt karmaival halálos csapást mérne rá. A kisebb madarakat sokszor egyetlen mozdulattal a levegőben öli meg és ragadja el, akárcsak a karvaly, a nagyobbaknál azonban megvárja, hogy a földre zuhanjanak, és az ütközés meg a zuhanás együttes erejétől pusztuljanak el.
A saját erőből repülő ragadozó madarak között valószínűleg a kicsiny kabasólyomnak jár a leggyorsabb sólyom címe. Ez a madár a fecskéket és sarlósfecskéket is beéri.
A vadászó fajok közül az egyik legspecializáltabb felépítésű faj a halászsas. Nemcsak tűhegyes karmai vannak, hanem a lábát is durva, tüskés "párna" borítja, hogy könnyebben belekapaszkodhasson a prédába. Ráadásul forgatni tudja mindkét lábának egyik ujját. Ily módon lét előre néző és két hátrafelémutató ujjával erősebben ragadhatja meg a sikamlós testű halakat.
A legtöbb ragadozó madárnak három előrenéző és egy hátrafelé mutató lábujja van, s bár mindegyikén éles, meggörbült karom nő, a hátrafelé néző ujj a "kés", amivel a madár megadja áldozatának a kegyelemdöfést. A más madarakra vadászó ragadozó madaraknak rendszerint hosszabb a lábszáruk és a karmuk, hogy jobban elérjék a zsákmányt. Mi több, az afrikai odúhéjának kettőzött lábizületeik vannak, hogy lábukkal könnyebben benyúlhassanak a zsákmányért a sziklák réseibe, repedéseibe.
A kis állatokkal táplálkozó fehérfejű rétisa télen ennivalót keres. Ez a madár az USA nemzeti jelképe lett.
A keselyűkön kívül más ragadozó madarak is szívesen fogyasztanak dögöt - csak kevés van közöttük, amelyik nem él az alkalommal, ha munka nélkül jóllakhat. Ennek ellenére a ragadozó madarak többnyireélő prédára vadásznak, s természet adta fegyvereikkel - csőrükkel és karmukkal - ölik meg áldozataikat.
A vándorsólyom csaknem 300 km/ó sebességgel zuhan rá áldozatára. Az Anktartisz kivételével minden földrészen előfordul.
A zsákmányállatok nyomában |
A más madarakra vadászó sólyomalakúak zsákmányai vonulási útvonalát követve változtatják telephelyüket az év folyamán. Az Eleonóra-sólyom pl. még késlelteti is a szaporodást, hogy a fiókák akkor keljenek ki, amikor sűrű csapatokban vonulnak át a pintyek mediterrán lakóterülete fölött. Hála a jó időzítésnek, a kifejlett madarak könnyen összegyűjthetik a saját és fiókáik táplálékát. Más fajok, köztük a vándorsólyom, nem költöznek messzire: sokszor csupán néhány kilométer a távolság sziklás hegyvidéki költőhelyük és a tengerparti telelőhelyük között.
Vonuláskor a sólyomalakúak igyekeznek olyan útvonalat választani, hogy ne kelljen sokáig tenger fölött repülniük, mert a siklórepülés követelményeihez alkalmazkodtak, és állóképességük nem elegendő a tartós szárnycsapkodáshoz. Nagyszerű tulajdonságuk az a páratlan kidolgozottság, amellyel szárnyukat szétterpesztve a levegőben siklanak, vitorláznak. A sólyomalakúaknak általában hosszú, széles szárnyuk van, amely nagy felhajtóerőt kelt. A felszálló meleg légáramlatokat és a hegyek, sziklaszirtek fölötti fölfelé irányuló légáramlást kihasználva pl. a sasok, keselyűk és a kondorok szinte minden energiabefektetés nélkül repülnek, és akár napokat is eltölthetnek a levegőben, ébren figyelve, mikor tűnik föl alattuk a reménybeli zsákmány
Az egyik legközismertebb ragadozó madár, a vörös vércse is nyomába ered olykor a kisebb madaraknak, de többnyire más módszerrel vadászik. Majdnem mozdulatlanul szitál a magasban, hegyes szárnyát szétterpeszti, farktollait legyezőszerűen szétteríti, s figyel a füvön feltűnő pockokat és egyéb zsákmányállatokat. Repülési sebességét képes egészen pontosan az ellenszél erejéhez igazítani. Mihelyt megpillant valami ínyére való zsákmányt, behajtja szárnyait, és kimeresztett karmokkal rázuhan áldozatára.
Vörös vércse. A vércsék a sólyomfélék családjába tartoznak, s étrendjükbe általában kisemlősök, madarak és rovarok szerepelnek.
A szirti sas karma olyan éles, mint a borotva. Egyetlen hátrafelé néző ujjának karmával öli meg áldozatát.
Szirti sas. Jó 2 m-es szárnyfesztávolságával ez az egyik legerősebb ragadozó madár.
A halászsas széttépi a halat, amelyet egy skóciai tóból rántott ki. A telet a faj Afrikában tölti, ott a tengeren halászik.
Sok ragadozó madár akkor is csillogtatja légtornásztudását, amikor párt keres magának. Az ilyen bemutatók - amelyeket általában harsány, izgatott hangadás kísér - gyakran a vadászatokhoz hasonlítanak: az egyik madár hirtelen lecsap a másikra mintha préda volna. Egyes sólyomfajoknál a pár
közös repülésbe kezd, egyikük elejt egy falat ennivalót, a másik meg elkapja. A két madár olykor össze is akasztja karmait, együtt bukfenceznek a föld felé, s csak az utolsó pillanatban válnak szét, hogy ismét biztonságos magasságba emelkedjenek. A szaporodási időszakban a ragadozó madarak gyakran megvédik területüket (territoriális viselkedés), az illetéktelenül behatoló fajtársaikat elkergetik területükről, a hímeket olykor meg is ölik,és a territóriumot birtokló pár nagyobb termetű tagja, a nőstény megeszi. A ragadozó madarak fészkei éppoly sokfélék, mint a fajok maguk. Sok faj természetes felületeken, pl. sziklapárkányokon fészkel vagy más madarak fészkeit sajátítja ki. Mások hatalmas, többnyire elég kusza építményeket hoznak létre, leggyakrabban egy-egy különálló fa tetején.
Ez a kaffersas valahol Afrikában egy gallyat visz hazafelé, hogy megerősítse a fészkét.
A fészekalj mérete egytől hat tojásig változhat; a nagyobb termetű fajok kevesebb tojást raknak. A költést szinte azonnal megkezdik, s így - ha egynél több tojás van a fészekben - a fiókák nem egyszerre kelnek ki. Jól jön ez a ragadozó madaraknak, hiszen eléggé megbízhatatlan táplálék-utánpótlásuk. Ha netán megritkul a zsákmányállatok populációja, legalább az elsőként kikelt fiókának esélye van az életben maradásra.
A ragadozó madarak fiókái más madarakhoz képest lassan fejlődnek. Mindkét szülő részt vesz táplálásukban, bár magát az etetést sok esetben a tojó egymaga végzi. A fiókák lassan tanulnak meg repülni. A szülőknek még az első sikeres repülés után is etetniük kell őket. A felnőttek a jelek szerint úgy tanítják meg a kicsinyeket a vadászat fortélyaira, hogy ennivalót visznek nekik, de nem adják oda, hanem elrepülnek vele, s így a fióka kénytelen-kelletlen utánuk ered.
Szirtisa-fióka a fészekben, az Egyesült Államok Utah államában. Nemsokára 10 hetes lessz, és már kezd kiütközni rajta a növendék madarak sötét tollazata. A fészket a fióka által felfalt prérikutyák bőre béleli.
