Mosómedvefélék

A mosómedvék sokféle élelmet fogyasztanak. Növényi táplálékaik közé tartoznak a vad gyümölcsök és a szőlő, a bogyók, a diófélék, a lágy szárú növények és sokféle levél. Zsákmányállataik a rovarlárvák, tücskök, szöcskék, kis emlősök (pl. mókusok, vakondok és egerek), földigiliszták, rákok, csigák, hüllők (pl. teknősök és tojásaik), békák, madártojások és -fiókák. Az egyik fajnak, a dél-amerikai vagy rákász mosómedvének specializáltabb az étrendje, de - nevével ellentétben - nem a rákok a fő táplálékai: vízi élőhelyén mindenféle állatot elfog.

A mosómedvefélék családjának minden tagja kicsi vagy közepes méretű, hosszúkás testű, tömött bundájú állat. Szőrzetük színe változatos, de mindegyik fajnak hosszú, bozontos farka van, amelyen gyakran láthatók határozott, sötétebb színezetű, gyakran sárgás- vagy feketebarna gyűrűk. Sok faj pofáján meghökkentő minták figyelhetőek meg, ezek közül az egyik legnevezetesebb éppen a mosómedve "betörőálarca".
Valamennyi idetartozó állat kiválóan mászik fára. Nem ujjhegyeiken, hanem a talpukon járnak, akárcsak a medvék vagy az ember. Mind a négy lábfejükön öt ujj található, egy-egy hátrafelé görbülő karommal.
Noha a ragadozók közé sorolják őket, a mosómedvék zöme valójában mindenevő, és fogaik is a változatos, részben növényi, részben állat étrendhez alkalmazkodtak, nem ragadozó jellegűek. Csupán egy olyan fajuk van, amelyik túlnyomórészt húson él.
A család legtöbb tagja éjszakai életmódot folytat, nappal odvas fákban vagy az ágak közé rejtőzik. Ha élőhelyén kevés a fa, barlangokba vagy sziklahasadékokba bújik.
A mosómedvéknek hat fajuk van, s az egyes fajok a család egész elterjedési területén előfordulnak. Messze a legismertebb a Kanadai déli tartományaitól egészen Közép-Amerikáig honos észak-amerikai vagy közönséges mosómedve. Szőre színe szürke - néha szinte fekete -, s ebbe főleg a nyak körül barnás vagy vöröses árnyalat keveredhet. Farkán öt-tíz fekete gyűrű, pofájának rövidebb szőrzetű részén pedig jellegzetes, fehér szegélyű, fekete álarc található. A feje széles, az orra kihegyesedő; a füle felálló, rövid és lekerekített.
A mosómedvék sokféle élőhelyen megtalálhatók, bár főként a vízhez - tóhoz, patakhoz, tavacskákhoz vagy mocsárhoz - közeli ligetes vagy erdős telepeket kedvelik, ahol búvóhelyet is lelhetnek. Ritkán merészkednek 2500 méternél magasabbra. Járásuk lassú poroszkálás, menet közben fejüket lehorgasztják, hátukat fölpúposítják, farkukat lelógatják. Szükség esetén azonban képesek jóval nagyobb sebességgel közlekedni, ráadásul kitűnő úszók.
Ezek az állatok többnyire magányosan élnek, s ha fajtársukkal találkoznak, viselkedésük általában agresszív. Táplálékban bővelkedő területeken mégis elég nagy csoportokat alkotnak, különösen emberi élőhelyek közelében, ahol a szemetesedények és a hulladékkupacok hírhedt fosztogatói.

Az észak-amerikai mosómedve csak Észak- és Dél-Amerikában őshonos, de Európa és Ázsia egyes vidékeire is betelepítették, ahol mostanára már létrejöttek kisebb, vadon élő populációi. A rejtőzködéshez odvas fákba bújnak, de a sziklahasadékokban vagy más állatok által elhagyott üregekben saját odút is készít. A mosómedve néha még kerti pajtákban vagy mezőgazdasági melléképületekben is megbújhat.
Elterjedési területének északi részén a mosómedve aktivitása erősen csökken a keményebb téli hónapokban - ilyenkor napokig odvában marad, és ősszel felhalmozott zsírtartalékait éli föl. Téli álmot azonban nem alszik, szívverése nem lassul le, testhőmérséklete nem csökken, anyagcseréje sem lanyhul.
Az észak-amerikai mosómedvék párzási időszaka január végére, február elejére esik. A hím néha meglehetősen nagy területet is bejár, hogy párt találjon magának. Néhány napig a nősténnyel marad annak vackában, eközben megtörténik a párzás, majd továbbáll, hogy újabb fogamzóképes nőstényt keressen.
A nőstény egy szezonban csak egy hímmel párzik. Körülbelül 63 nap vemhesség után - ez idő alatt igen levert - késő tavasszal legfeljebb hét utódból álló almot vet. Az újszülöttek csupán 50-70 grammosak és nagyjából 16 centiméteresek. Teljesen az anyjukra vannak utalva, és csak háromhetes koruk táján nyitják ki a szemüket. Négy-öt héttel később lassan kimerészkednek vackukból.
Tízhetes koruk körül a kölykök elkísérik anyjukat a zsákmányszerző vagy gyűjtögető körutakra. Veszély esetén fákra menekülnek, anyjuk pedig vadul védelmezi őket. Négy hónapig szopnak, majd nem sokkal elválasztásuk után kezdenek szétszéledni, bár néha egész télen anyjukkal maradnak. Amikor az anyaállat a következő tavasszal újra fogamzóképes lesz, elkergeti őket.

A macskanyércek a koátiknál is kisebb termetű mosómedvefélék. Két fajuk van: a közönséges és a dél-amerikai macskanyérc. Az előbbi az Egyesült Államok nyugati és déli részén él, az utóbbi Közép-Amerikától Peruig fordul elő. A közönséges macskanyérc többféle élőhelyen is megtalálható, lakójejül rendszerint sziklakitüremkedéseket választ. A dél-amerikai faj - amely jobban kötődik a fához, mint rokona - általában trópusi erdők lakója.
A közönséges macskanyérc szőrzete a hátoldalán sárgásszürke, a hasoldalán fehér. Pofája rókaszerű, szeme és füle az állat kis termetéhez képest elég nagy. Nincs fekete álarca, ehelyett a két szem körül fehér gyűrű látható. A farka nagyon hossz , bozontos, több sötét gyűrű díszíti. Talpai szőrösek, a karmait félig vissza tudja húzni. A dél-amerikai macskanyérc rendszerint sötétebb színezetű, farka hosszabb, de a gyűrűk nem olyan feltűnőek, és a füle hegyesebb. Ennek a fajnak a talpa csupasz, karmait nem tudja behúzni.
A közönséges macskanyérc az év túlnyomó részében magányosan él, és 3 négyzetkilométeres területet birtokol. Határait vizeletének szaganyagaival jelöli ki bizonyos stratégiai pontokon. Veszély esetén, vagy ha izgatott, hevesen visít, és bűzös folyadékot választ ki végbélmirigyeiből. Rendkívül mozgékony: mókusként szökell, és nagyon meredek területen is föl tud mászni. Képes fejjel lefelé lógni az ágon, miközben csak hátsó lábaival kapaszkodik.
A macskanyércet az amerikai Vadnyugat pionír bányászai félig háziasították, hogy felhasználhassák a rágcsálók irtására. Emiatt kapta az állat a "bányászmacska" becenevet. Fürgeségéért "macskamókusnak" is hívják, bűzös váladéka miatt meg "cibetmacskának" (a valódi cibetmacskafélék külön családot alkotnak).

Az ormányosmedvéknek - Dél-Amerikában ismert nevükön koátiknak - négy fajuk van, ezek közül a legismertebb az Egyesült Államok déli és Dél-Amerika Andoktól keletre eső erdeiben, Argentína északi részén és Uruguayban található fehérorrú ormányosmedve.
A mosómedvefélék családjában csak a koátik folytatnak nappali életmódot. A nőstények különösen társaságkedvelők: nemegyszer 25 állatból - nőstényekből és kölykökből - álló csoportokba verődnek. Ők adják ki a legtöbb hangot is, a kotyogó horkantásoktól és a morgásoktól a vinnyogásokig és sikolyokig.
A mosómedvénél kisebb és karcsúbb, jól megtermett cickányokra emlékeztető ormányosmedvéknek apróbb a fülük, orruk viszont feltűnően hosszú, hegyes és mozgékony, nemcsak szagló-, hanem tapintószervként is szolgál. Szőrzetük színe rendszerint vörösesbarna, de a fahéjbarnától a barnászöldig sok más árnyalat is előfordul. A koátik álarca nem annyira feltűnő, mint a mosómedvéké, de azért így is elég jellegzetes. A szemet fehér gyűrű veszi körül, a pofán fehér foltok láthatók, az orr tövéig fehér csík húzódik. A hosszú - a fej és a törzs együttes hosszát elérő -, elvékonyodó farkon, amellyel a koáti mászás közben egyensúlyoz, nem túl feltűnő gyűrűk vannak. Amikor a talajon mozog, az ormányosmedve rendszerint fölmereszti a farkát.
A koátik éjszaka a fák magasában alszanak. Nappal leereszkednek, és főleg keresgetéssel töltik idejüket. Minden egyes koáticsoport nagyjából 1 négyzetkilométeres területet jár be, noha birtokaik átfedik egymást.

Az ormányosmedvék leginkább rovarevők, hosszú, mozgékony ormányuk az avarban, a korhadó fatörzsek környékén és a sziklarepedésekben rejtőző lárvák, hangyák, termeszek, pókok és százlábúak kitúrásához alkalmazkodott. A nőstény ormányosmedvék kis gerincteleneket, gyíkokat is megölnek és elfogyasztanak. A hímek rágcsálókra vadásznak: áldozatukat erős, csupasz talpú mancsukkal leszorítják a földre, majd leharapják a fejét. Ha kedvelt gyümölcseik beérnek, a koátik ezekre fordítják figyelmüket, egyetlen csoportjuk egykettőre leszüretel egy fát.

A fiatal hím ormányosmedve két-három éves korában válik ivaréretté, s ekkor mond búcsút a családi csoportnak. Ezután már csak a párzási időszakban csatlakoznak a csoporthoz. A nőstények kurkászásával egyengeti útját a visszatéréshez, és általában alárendeltként viselkedik. Ezután sorban minden nősténnyel párzik, majd újra elűzik a csoportból.
A kölykök nagyjából 77 napos vemhesség után születnek meg. A maga készített fészekben az anya három-öt, gyengén fejlett kölyköt hoz a világra. A kicsinyek öt-hat hétig a fészekben maradnak; ezalatt az anya csak rövid időszakokra távozik, hogy élelmet gyűjtsön. Végül leviszi a fiatalokat, hogy csatlakozzanak a fő csoporthoz. Négy hónapig szopnak, végső méretüket egy év múlva érik el.

A mosómedvefélék közül a macskanyércek két fajának étrendjén szerepel a legtöbb hús, s mindkét faj fogai igen élesek. A nappalt alvással töltik: a közönséges macskanyérc mohával és levelekkel bélelt, keskeny vacokban, a dél-amerikai faj pedig fán szunyókál. A sötétség közeledtével az állatok felébrednek, és gondosan rendbe szedik magukat. Ezután kezdődik a vadászat. A zsákmányt inkább lesből ejtik el, semmint üldözik: ráugranak az áldozatra, mellső mancsukkal leszorítják, majd elharapják a nyakát. Prédáik között kis emlősök és madarak, kígyók, gyíkok, békák éppúgy vannak, mint különféle rovarok. Étrendjük mintegy negyed részét azonban növényi anyagok - gyümölcsök, magvak - alkotják.

A macskanyércek szaporodási időszaka általában a tél végére, kora tavaszra esik. 52 nappal később legfeljebb öt utódot hoznak világra egy fészekben vagy vacokban. A legtöbb mosómedvefélével ellentétben mindkét szülő gondozza az utódokat, bár a munka nagy része a nőstényre hárul, s az igen gondos szülőnek bizonyul. A kölykök születésükkor kb. 28 grammosak; szemüket 4-5 hetes korban nyitják ki, ekkor már szilárd táplálékot is fogyasztanak. Két hónapos korukban kezdenek vadászni a nősténnyel, és négy hónapos korukig szopnak. Egyéves korukra válnak ivaréretté.

A kutatók általában öt nyestmedvefajt különböztetnek meg, bár egyes szakemberek úgy vélik, hogy ezek közül három valójában csak alfaj. Mindannyian hasonló külleműek.
A nyestmedvék a mosómedvefélék legősibb nemét képviselik. Közép-Amerika legdélibb területein -Nicaraguában, Costa Ricában és Panamában -, valamint Dél-Amerikában - Venezuelában, Guyanában, Kolumbiában, Ecuadorban, Brazíliában és Peruban - fordulnak elő. Kedvenc élőhelyek a trópusi erdőségek, de 2000 méter tengerszint fölötti magasságig a hegyvidékeken is megtalálhatók. Ezek az éjszakai létmódú állatok szinte le sem jönnek a fákról.
A nyestmedve valamivel kisebb, mint az észak-amerikai mosómedve. Hosszú testét vastag, puha szőrzet fedi, amely a hátoldalán aranyszínű, és fekete vagy szürke szőrszálak keverednek bele, a hasoldalán pedig halványabb sárga. A különösen hosszú farka bozontos, gyűrűzött, de azok alig észrevehetőek. Kerekedett feje teteje lapított, az orra hegyes és apró, a füle lekerekített. A végtagjai meglehetősen rövidek, erősen görbült karmait nem tudja visszahúzni.
Magányos állatok, vagy pedig párokban élnek. A napot rendszerint faodúban készített, fűvel bélelt vackukban összegömbölyödve átalusszák. Alkonyatkor ébrednek föl, és alapos szőrzetápolással kezdik az éjszakát. A mosómedvefélék többi tagjával ellentétben ehhez a művelethez nem mellső mancsukat használják, hanem hátsó lábukkal vakaródznak, és fogaikkal fésülik szőrzetüket, a tisztálkodás utolsó fázisaként pedig lenyalogatják magukat.
A z éjszakai gyűjtögetés a fákon zajlik; a nyestmedvék ritkán merészkednek le az erdőtalajra. Igen mozgékonyak, könnyedén másznak, megerőltetés nélkül átugranak akár háromméteres távolságot is. A farkukat hátrameresztik, és egyensúlyozásra használják, fogásnál, kapaszkodásnál viszont nem tudják segítségül venni. Lassú mászáskor a fatörzsnek vagy faágnak támasztják, szintén a jobb egyensúlyozás érdekében. Ha az állat izgatott, farkát fölfelé és előregörbíti. A fák között haladva a nyestmedvék vizeletükkel jelölik meg útjukat, de kérdéses, hogy ezt vajon területjelzés vagy párcsalogatás céljából teszik, netán azért, hogy könnyebben hazataláljanak.

A nyestmedvék a megfigyelések szerint az év bármely szakában képesek szaporodni. Párzás után a hím általában az ellésig a nősténnyel marad, majd a nőstény elkergeti. A vemhesség kb. 73 napig tart, és - ha igaz - csak egy utód jön világra. A család többi fajának kicsinyeihez hasonlóan a kölykök apró - csupán 55 grammos - és gyengén fejlett. Szemét 27 nap elteltével nyitja ki, és két hónapos koráig nem vesz magához szilárd táplálékot. Majdnem két évig tart, mire ivaréretté válik.

A kispanda vagy vörös macskamedve (Ailurus fulgens) kevésbé közismerz, mint az óriás panda, noha jóval nagyobb területen honos: a Himalájától egészen Dél-Kínáig. Két alfaját különböztetik meg. Egyes kutatók mind az óriás-, mind a kispandát a mosómedveféléket is felölelő Procyonidae családba sorolják, mások az önálló Ailuridae családba teszik őket.
A kispanda hossza (a farkát nem számítva) 50-63 cm. Testét hosszú, puha, mély rozsdabarna szőrzet fedi. Bozontos farkának hossza elérheti a testhossz kétharmadát, és világosabb színezetű gyűrűk láthatók rajta. A pofa szőrzete nagyrészt világosabb a test szőrzeténél, az orr és a fül hegy fehér.

A párzási időszak januártól március elejéig tart, és a nőstény általában két apró kölyköt ellik 115-145 napos vemhesség után. Az elléshez faágakból és levelekből készít fészket. Az újszülött kölykök vakok és magatehetetlenek, bár nem csupaszok. Szemük 18 napos koruk táján nyílik ki, és négy hónapos korukban kezdenek szilárd táplálékot fogyasztani. 18 hónapos korukban válnak ivaréretté. Fölnevelésükben a hím semmilyen szerepet nem vállal.
A társas hajlam és a lakókörzet egyedenként változó. Általában azonban a kispandák magányosak. Szaglóérzékük igen fejlett, de jó a tapintásuk, a hallásuk és a látásuk is. A hím végbélmirigyeinek váladékával és állandó pontokra helyezett ürülékével jelöli meg birtokát.