Neve ellenére a Holland fajtát Belgiumban tenyésztették ki egy ottani fajtából, a Brabanconból. A Holland fajta standardja rendkívül kötött, előírja a fülek között hegyesen kezdődő és a szemek között a torokra leterjedő szimmetrikus fehér hókát. A nyaktól egészen a mellső lábakig és a lapockáig nem fordulhatnak elő színes szőrszálak, a test hátsó része pedig a pofákkal és a fülekkel megegyező színű.
  Manapság a Holland nyulak testalakja zömök, tömegük 2-2,3 kg között van. Csillogó szőrzetük rövid és sűrű, bár régebben hosszú és selymes fényű volt. Mivel a mintázata nem változik az egyed élete során, a megfelelő színezetű egyedek hosszú, sikeres kiállítási pálya elé néznek.
  A fajta népszerűsége a számos színváltozatnak is köszönhető, bár a hagyományos Fekete-fehér változat még mindig a legkedveltebbek közé tartozik. A fekete részeken nem mutatkozhat barnás árnyalat, és nem lehetnek benne elszórt fehér szőrszálak sem. A színezet egyenletessége rendkívül fontos, ez az a szempont, amely miatt rendkívül nehéz a standardnak megfelelő Kék változat kitenyésztése, mert ennek a végtagjai gyakran halványabb színezetűek, mint a test többi része. A csokoládészínű változat példányai hasonló küllemi hibákkal küszködhetnek, mivel ezeknél az egyenletes, sötétbarna árnyalat a kötelező.
  A szürke változatnak három különböző árnyalatát ismerik el, ezek közül leggyakoribb az acélszürke, melynek színezete fémes árnyalatú sötétszürke. A barna-szürke változat hasonló, de aljszőrzete barna. Ezekben a változatokban rendkívül sokféle színárnyalat jelentkezik. Gyakori, hogy a pofák túl világosak, ami elrontja az egyedek küllemét. A fentieken kívül elismerik még a halványszürke színezetet is.
  A fajta nyolc színváltozata közül a sárga a legvilágosabb. Könnyen összetéveszthető a teknőcszínű Hollanddal is, főleg azok a példányok, melyekben sötétebb színárnyalatok is megjelennek. Ezek azonban a Teknőc változat kívánatos jegyei, amelynek fajtaleírása előírja a fülek és a pofák, valamint a test hátsó fertályának feketével tarkított sárgás alapszínét. A testrészek sötét színei semmiképpen sem lehetnek elmosódott körvonalúak.
  A Holland Trikolór hasonlít a teknőcszínűhöz, de különálló fajtának tekintik. Harlekin és Holland példányok keresztezésével hozták létre, a Harlekin maga azonban a teknőcszínű Hollandtól származik. A Trikolór példányok nagyon ritkák, főleg azért, mert rendkívül nehéz a fajtaleírásnak megfelelő mintázatot kitenyészteni.

Az egyik legelső hobbinyúlfajta, már 1849-ben említik. Abban az időszakban rendkívül elterjedt lehetett, és csak a század második felében halványult el népszerűsége. Mintázata nagyon jellegzetes: alapszíne fehér, rajta sötét jegyekkel. A sötét szín hagyományosan a fekete. A fülek koromfeketék, fehér szőrszálak nélkül, a szemek körül fekete monokli van. Az orrot és a szájat bennfoglaló szimmetrikus folt pillangóra emlékeztető alakú. A fején található jegyeket a pofákon lévő pöttyök teszik teljessé.
  A fejtetőtől a farok végekig húzódó fekete sáv neve nyereg. A testoldalakon elszórt pöttyök láthatók. Ezek a fültőtől az ágyékig végigvonuló ún. láncot alkotnak. A lábakon és a csecsbimbók körül szintén kívánatos egy-egy folt.
  A fajtával kapcsolatos egyik nagy kihívás, hogy nem számít tiszta tenyészetnek. Két Angol pároztatásából az alomtestvérek egyik fele fogja csak viselni a jellegzetes mintázatot, a többiek vagy feketék, vagy ún. Charlie színezetűek lesznek; ez utóbbiak csak részben viselik a szüleikre jellemző mintázatot, általában csak a pofa és a fülek sötét színei emlékeztetnek az Angol fajtára.
  Rendkívül tetszetős állatok, rövid, sűrű szőrükön élesen rajzolódnak ki jegyeik, arányos testfelépítésük jól alátámasztja előnyös küllemüket. Kb. 3,2 kg-ot nyomnak.

A jelenleg létező legnagyobb testű nyúlfajta, amely a nála is nagyobb - ma már kihalt - Angevintől származik. A bakok tömege meghaladja az 5, az anyáké az 5,4 kg-ot. A kiállítási példányok általában 6,3 kg súlyúak, de néhányuk elérheti a 9,5 kg-ot is. Legtöbbször mégis inkább a testalkatuk, nem pedig a testtömegük tesz jó benyomást a bíráknak. A tömegnek ugyanis jó felépítéssel kell párosulnia, nem lehet egyszerűen elhízottság következménye. (Ha a túlsúlynak bármilyen nyomát fedezik fel egy példányon, az pontveszteséggel jár az elbíráláskor.)
  A hazájukban Vlaamse Reusnak hívott fajtát Ghent környékén, ahol legtöbben a flamandot beszélik, az 1850-es években tenyésztették ki. Az első tenyészetekben a homokszínű és az acélszürke példányok voltak uralkodóak. Ma már sokkal több színváltozat létezik, de ezek közül nemzetközi kiállítási körökben csak néhányat ismernek el. Nemrégiben a piros szemű Fehér Belga Óriások népszerűsége nőtt meg, amelyek valamivel kisebb termetűek, mint a színes példányok. Létezik kék és fekete változat, valamint egészen sötétszürke is.

BELGA ÓRIÁS